A lakbér generáció- könyv a valóságról

Lakbér Gerneráció: Miért nem lehet otthont vásárolni (vagy akár jót is bérelni), ez végsősoron az a történet amely bemutattja, hogy az Egyesült Királyság hogyan szorította ifjúságát  ebbe az “újfajta osztályba.” Ez a bevezető Chloe Timperley könyvéből származik, amely csapást mér egy olyan bérleti rendszerre, amely nem működik, megalázó és egyenesen igazságtalan.

A “Generation Rent” a bérlők és a bérbeadók széles körével készített interjúkat Timperley pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos saját tapasztalataival ötvözve, tudományos tanulmányok forrásaival kiegészítve bemutatja az Egyesült Királyság néhol embertelen magánbérleti piacának emberi oldalát.

Amiért bemutatom az az, hogy a szerző olyan képet fest, amely nyomasztóan ismerős lesz sok Írországban élő magyar számára is. A befektetők által irányított lakáspolitika, amelyet az ingatlanbefektetők és az ingatlantulajdonosok befolyása alatt álló politikusok lelkesen támogatnak, a lakásárakat még a jó munkát végzők számára is elérhetővé tette. Az eredmény csaknem egy egész generációt csapdába ejtett a magánbérleti szektorban, magas és bizonytalan bérleti díjakkal és azzal a kevés reménnyel, hogy valaha is saját otthonuk legyen.

Egyre rosszabb a kormányzati politika válasza a jövedelmek és a lakásárak közötti egyre növekvő szakadékra. Timperley marasztalóan elmeséli az „anya és apa házában élés” erényeit magasztaló politikusok őrületét, valamint a toryk 2012 óta tartó vásárláshoz kapcsolódó inflációs politikáját.

Itt is van az Ír-tenger túlsó partján, a Dáil által szentesítve. A házak árai egyszerűen túl magasak, és a fiatalok számára a kormányok véleménye szerint 30 éves korig otthon élni, vagy választani az igazságtalan bérleti díjfizetést, miközben kétségbeesetten próbálnak takarékoskodni a letétért, nem lehet opció.

A “Generation Rent”  néhány aggasztó új tendenciát tár fel az Egyesült Királyság és Írország lakáspiacán. Különösen aggasztó a lízingszerződések növekedése számos bérlés esetében. Míg a bérleti szerződés gyakori, sőt szükséges, az Egyesült Királyságban a bérleti segédlet-vásárlások fele ház. További 252 fontot fizetnek háziállatokért, és 50–108 font átalánydíjat fizetnek a karbantartási igények kielégítésére. Ez a tendencia mostanában itt Írországban is kimutatható. Egy ismerősöm mesélte, hogy a kutyáért pluszt kellett neki fizetni, hogy a bérleményben tarthassa.

A könyv harmadik részében a szerző bemutatja a „több ház építése és az árak esése” című fejezetében, hogy hogyan függ össze az ingatlan- és hitelkínálat illetve hogyan mozgatja ez a lakásárak inflációját. Az alulszabályozott piacon küzdő bérlők elsőkézből származó számlái mellett a Generation Rent ritka betekintést nyújt a hivatásos bérbeadók, ingatlanszolgáltató társaságok (beleértve a kilakoltatással foglalkozó szakembereket is) világába, akik meggazdagodnak a spekulációk hátterében.

A könyv azt is részletezi, hogy az egymást követő konzervatív és munkaügyi kormányok miként ásták alá az állami lakhatásokat. Először a helyi önkormányzati szektort fojtották meg,  majd az állományfenntartás és utánpótlás finanszírozását.

Ezután következett a lakásépítési ágazat felfelé kúszó piacosítása, amely idővel a nonprofit szervezetekből az alpiaci szolgáltatókká változott, pusztító következményekkel, például a Grenfell-torony tüzével.

Grenfell torony kataszrófája 2017-ben. Fotó: Wikipédia

A koporsó utolsó szöge a hatalmas regenerációs projekt Londonban, ahol a régóta működő belvárosi közösségeket eltakarították, hogy utat engedjenek a csúcskategóriás lakásoknak és a bevásárló negyedeknek. Ismerős? Dublin belvárosában és a kikötőben ez folyik most. Mivel ezekben az új konstrukciókban biztosított szociális otthonok száma lényegesen alacsonyabb, mint az eredetileg tervezett volt, a családok nagy része, beleértve azokat is, akik megvásárolták otthonukat, szétszóródtak a város olcsóbb peremén.

Szakpolitikai kudarcok

Timperley helyesen találja meg a Generation Rent gondjainak gyökerét két politikai döntésben: a megfizethető állami lakások elégtelen biztosításában és a magánszektorra való túlzott támaszkodásban a lakhatási igények kielégítésére. Egyetlen kifejezéssel kikristályosítja a problémát: „a magánberuházások és a megfizethető lakások nem keverednek”. S ez milyen igaz itt is, Írországban is.

A befejező fejezetek számos javaslatot kínálnak, ideértve a szociális lakások aranykorának visszatérését, a magánbérleti szektor átfogó szabályozását, valamint a hitel- és ingatlanérték közötti kapcsolat megszakítását a ingatlan értékadó bevezetésével.

Nagy hasonlóság van Nagy-Britanniában és Írországban a lakhatási rendszerek között, részben azért, mert az itteni kormányok hajlamosak vakon lemásolni legközelebbi szomszédunk legrosszabb jellemzőit. Még akkor is, ha az ír politikusok elhatárolódnak a teljes értékű angolszász lakáspiacról – például a magánbérleti szektor szabályozásáról – mégsem teljes mértékben bírják rá magukat a változások bevezetésére. No igen, sok ingatlantulajdonos ül a Dáil-ban

Emiatt Timperley ragyogó Generation Rent-je felverheti a hullámokat majd Írországban. „A bezárt generáció” és „otthon ragadt generáció” szenvedői  ugyanazon kudarcos politikai előírások következményeit élik meg, mint brit társaik.

A könyv szerint a betegség gyógyításának első lépése a jó diagnózis. A Generation Rent könyv ennél sokkal többet tesz. Megnevezi a problémát. Kiemeli az emberi következményeket. De ami még ennél is fontosabb, jobb módot kínál a lakásrendszer tervezésére és működtetésére. Ennek során némi reményt kínál a Generation Rent számára, hogy a dolgoknak a jövőben megváltozhatnak jobb irányba. Remélem néhány példány eljut a Dáil-ba is belőle.

Norbi

Alapító és tulajdonos a (H)írmorzsák hír-blog oldalnak, 2016 óta. Szegeden született 1974-ben, nős két gyermek büszke apja. Érdeklődési területe a történelem, politika, és a gitáRock! 2008-óta él Írországban.

Vélemény, hozzászólás?