Írország bocsánatot kér az anyaotthonokban történtek miatt

Seán Ó Fearghaíl, a parlament elnöke nyilatkozott az anya- és csecsemőotthonok vizsgálatával foglalkozó bizottság jelentéséről.

Ez a jelentés az eltemetett múlt, az eltemetett életek feltárása és az eltemetett igazságnak a története. Egyes területeken megerősíti a régóta feltételezetteket, más részeken árnyaltabb és kihívásokkal telibb narratívát tár fel.

A Vizsgáló Bizottság sok évet töltött az igazság felkutatásával, így most elkezdhetünk bizonyos mértékű gyógyulást és megbékélést kezdeni. Egy országként tartozunk tisztelettel Yvonne Murphy bírónak és szakértői csoportjának, a túlélőknek, akik vallomást tettek, valamint azon emberek munkájának is, akik előtérbe hozták az anya- és babaintézmények kérdését. Külön meg kell említeni Catherine Corless-t, akinek szorgalmas tudományossága és együttérzése meggyújtotta a gyertya lángját, s lehetővé tette számunkra, hogy újra megnyissuk és elolvashassuk történelmünk ezen sötét fejezetét.

A Bizottságot létrehozó személyként szeretnék elnézést kérni az elrejtett, árucikkként vagy másodrendű állampolgárként kezelt gyermekektől és azon anyáktól, aki számára nem volt más lehetőség, mint feladni a gyermekét.

Úgy gondolom, hogy ezen jelentés ismeretében „ezt az egész ír társadalom szégyelli”. A házasságon kívül teherbe esett nőket, némelyiket nagyon fiatalon, némelyeket nemi erőszak áldozataiként a családja vagy a gyermek apja nem támogatta. Kénytelenek voltak menedékért fordulni az egyházhoz és az államhoz, de ez a menedék hideg és gyakran kegyetlen volt. Az egyház és az állam együtt üzemeltette ezeket az otthonokat, kéz a kézben működve, egyformán hibásan, és ezt a tágabb társadalom teljes tudásával és beleegyezésével tette. Az egyház és az állam újra érvényesítette a társadalmi előítéleteket pedig meg kellett volna próbálnia változtatni.

Írország túl sok éven át rideg otthon volt a házasságon kívül született gyermekek számára. Túl sok gyermeket tekintettek a társadalom foltjának, de az az igazság, hogy a társadalmunk volt “mélyen foltos”. Ez egy fojtogató, elnyomó és mélyen nőgyűlölő kultúra volt.

Megdöbbentő azt olvasni, hogy több mint 9000 csecsemő halt meg ezekben az intézményekben, de bizonyos szempontból sokkal megdöbbentőbb, hogy ez nem kapott nyilvánosságot. Köztudott volt, hogy az anyaotthon intézményeiben lévő gyermekek nagyobb valószínűséggel halnak meg csecsemőkorban, mint más gyerekek. Nem volt nyilvános felháborodás, Dáil-viták és indítványok, nem voltak médiakérdések vagy érdeklődés.

Másodrendű állampolgárok voltak, kis halandók, kizárólag fogantatásuk és születésük körülményei miatt. A szégyen, a csend és a kegyetlenség összeesküvése volt ez. A fiúkat fizetetlen mezőgazdasági munkásként, a lányokat gondozóként vagy cselédként használták. Nem érdeklődtek irántuk, oktatásuk nem volt fontos. Ez mélyen téves volt, és ők ma is szenvednek miatta. Az anyaotthonok túlélői alkotják Írország ellopott nemzedékét.

Az erőforrásainkat azokra a férfiakra és nőkre kell irányítanunk, akik túlélték ezeket az intézményeket. Időt kell adni számukra, hogy elolvassák és átgondolják a jelentést, és tájékoztatniuk kell bennünket a szükséges, további lépésekről: hivatalos bocsánatkérés, megfelelő emlékezés, jobb hozzáférés az egészségügyi szolgáltatásokhoz és tanácsadáshoz, valamint lakhatás, hozzáférés nyilvántartásokhoz és önmagukra vonatkozó információkhoz, beleértve születési anyakönyvi kivonatokat és egészségügyi nyilvántartásokat, pénzügyi elismerés hasonló rendszerek mentén , a bentlakásos intézményekre vonatkozó összes dokumentum archiválása, az érdekképviseletek segítsége.

Vannak tanulságok számunkra, mind a társadalomnak, mind az államnak. Az értelmes válasznak pedig túl kell lépnie a múlt szörnyűségén!

A válaszoknak meg kell jelennie a szavakban és a cselekedetekben:
1. az elszenvedett szenvedések helyreállításával,
2. az igazságtalanságok orvoslásának megkísérlésével, és
3. azzal, hogy értelmes lépéseket teszünk kultúránk és hozzáállásunk megváltoztatására, különösen a gyermekekkel és a nőkkel szemben.

Ma az engesztelés napja kell, hogy legyen, amikor iszonyatunkat és szomorúságunkat fejezzük ki Írország nevében a jelentésben elhangzott történetek miatt. Ez egy olyan ország történetét mondja el, amely azóta megváltozott és előrehaladt, és amely az évek múlásával egyre jobb, kedvesebb és együttérzőbb, szeretőbb, kevésbé ítélkező és kevésbé nőgyűlölő.

Az a tény, hogy a mai jogszabályok jobbak, nem mentség a múltbeli normákra, és nem is szabad azt gondolnunk, hogy a normáinkat nem szabad tovább fejleszteni. Amint ezt a jelentést olvassuk – reményteljes és szégyenteljes is -, arra kell ösztönöznie minket, hogy az elkövetkező években jobban tegyük a dolgunkat, nemcsak az anyaotthonokat túlélt nők és gyermekek, hanem a mai nők és gyermekek számára is a jövőben.

Ma már kicsit jobban megértjük azokat a könnyeket, amelyeket hosszú évtizedek alatt árasztottak azok, akiket ilyen keményen ítéltek meg és elrabolták emberi jogaikat. Nem tudjuk megváltoztatni ezt a múltat, de újraszentelhetjük magunkat, hogy igazat adjunk az embereknek, felismerjük az okozott sérelmet és kárt, amelyet sajnálunk és kijavítunk.

Vélemény, hozzászólás?